Évekig albérlet, aztán saját lakás. Így indultunk. A gyerekek még albérletbe születtek mindketten. Mikor a kisebb közelített az egy éves kor felé, elcsíptünk hosszas keresgélés után egy klassz lakást. Eleve romot kerestünk, mert rájöttünk, nem nekünk való az egész sehogy különben. Így vettünk egy üres héjat, aminek nekiálltunk felújítani. Megmozgattunk a kapcsolatokat , hogy minden szuper legyen. A villanyszerelésért örök hálánk (aki adta, vegye magára pls! Nem tehetem meg, hogy kiírom ki volt), burkolás szintén profi lett, találtunk asztalost egyedi konyhabútorra, férjem is egy csomó mindent meg tudott csinálni. Szóval lett egy szuper kecónk. Ahol ha kell, le lehet élni egy életet. Viszont megszokni nem tudtuk. Egyszerűen nem vagyunk ennyire urbánusak. Szerencsére a lakás kertváros mellett volt közvetlen, kocogni már a zöld utcákba jártam, suli, ovi, barátok, boltok, minden közel. Csak nem volt kert.
Így maradt az álmodozás. A nézelődés. Eleve kertes házat szerettünk volna, csak valahogy lemaradtunk a számunkra elérhető vételekről, így lett lakás. Földszint, fák, erkély.. A ház pedig, mint Csehov : A három nővér-ében Moszkva, maradt a mindennapok sóhaja. Mikor kezdtünk úgy állni, hogy talán összejöhetne, akkorra rá kellett jönnünk, hogy vannak kompromisszumok, amiket egyszerűen nem vagyunk már hajlandóak meghozni. Pl nem akarunk másik környékre költözni. Nem falatka kertet akarunk, hanem lehessen benne legalább egy jót tollasozni. Lehessen akár medencénk nyaranta, be tudjon hajtani az udvarba még bármelyik barátunk ha kocsival jön. Bilibe lógott a kezünk rendesen.
El is indult a nagy keresés project. Első körben, mivel már egy ideje kölcsönkocsival jártunk megállapodtunk férjjel: ő keres kocsit, én házat, aki előbb talál az lesz előbb. Mindkettőre szükségünk volt úgyis. Hát kocsink lett. Közben realizálódott bennünk, hogy ez nehéz ügy, ezért leszűkítettük a keresést kétféle típusra: vagy full felújítandót nézünk, mint a lakás volt, és nekivágunk újra egy átalakításnak akár, vagy olyat, amibe egyből költözünk, és csak a bútorokat kell bepakolni. A köztes állapotokat kihúztuk a listáról. És azt is végleg eldöntöttük, sehova se megyünk a környékről ahol lakunk. Itt akarunk letelepedni.
Így keresgélünk gyakorlatilag két évet. Már mikor összekerültünk, és albérleteztünk, illetve lakást vettünk, futottunk hitelkört banknál. Amikor lemaradtunk egy házról. Utána mikor azt gondoltuk találtunk egyet, de hitelcsapdának tűnt, így nem írtuk alá, köszöntük, nem. Végül persze lett hitelünk, de úgy gondolom jót alkudtunk ki, hacsak nincs háború, nem úszhat mindenünk.
A ház keresése közben arra is rájöttünk, hogy gond, hogy költözzünk át. Ha lerobbantat veszünk akkor kb ok. Ellakunk a lakásban, miközben keressük a pénzt a felújításra. De ehhez nagy szerencse kell, mert ezek a házak, általában kéz alatt, vagy családon belül elkelnek a környéken, nem valószínű, hogy vadidegenként kifogjuk az utcáról beesve. Ha viszont egyből költözhetőt veszünk, el kell adni a lakásunk, és akkor hol lakunk, míg költözünk? Hiszen mi se nyertünk a lottón, egyik ingatlan ára kell a másikhoz. Lakni viszont amíg nem költözhetünk kell valahol. Vésztervnek a helyi panzió volt. Akkor viszont a cuccunkat hova tesszük…. De a nem költözünk, az se jó, mert egyre jobban hiányzott a kert mindkettőnknek. Plusz a gyerekeinket se tudtuk túl urbánus szemlélettel nevelni, így nekik is, pedig ők lakásba születtek. Még akkor is, ha körbe park volt.
És ekkor szembejött velünk a házunk. Abban az utcában, ahol eredetileg nézelődtünk, mikor a lakásunk vettük. ugyan többért picit mint a keretünk, de úgy voltam vele, csak alkudható. Megnéztem, el se hittem. megnéztük férjjel, ő se hitte. Alkudtunk, jó bátran, És sikerült! De itt jön, a de… Lakottan tudtuk csak megvenni. Fél év múlva átadással. Fizetés ütemezésben sikerült kedvező feltételekben megegyezni, így mehetett a lakáseladás. Plusz elindult az albérletkeresés, mert az gyakorlatilag biztos volt hogy a lakást viszik. Vitték is. Kicsit pár távolabbi ismerős elkezdett hülyeségeket terjeszteni, de szerencsére túllettünk ezen is. Csak pár emberről kiderült, hogy szeret kavarni, és barátnak adta ki magát olyan, aki csak távoli ismerős. Belefutottunk, egy csaló ingatlanosba, szegény vevők nagyon bánták, de a jogi cécót nem vállaltuk amivel járt volna ezután az egész, így inkább azt mondtuk lesz más. Lett is. Lakás azonnali költözéssel elment.
Természetesen albérletet nem találtunk. Hiába fizettünk volna ki letétbe akár egy évet előre, amikor megtudták, csak pár hónapra kell, mindenki közölte nem érdekli őket se az előrefizetés, se semmi. A vevőjelöltek folyamatosan jöttek, laknunk nem volt hol. A munka, suli miatt tesóm segítsége nem volt opció, mindenképp a közvetlen közelben kellett maradnunk. Viszont egy barátunk segített. Van egy kisházuk az udvarukban, összkomfort, ők kezdték ott az életük, oda született talán még a második gyerekük is. Végül olyan vendégházféle maradt. És ők családi megegyezéssel azt mondták, oda mehetünk.
Na ekkor mertünk aláírni minden papírt mindenfelé, addig a házat se mertük lefoglalózni. Ez nagyon gyorsan lejátszódott tehát. Lakhatás megoldva, foglaló kifizetve, aztán lakás eladva, és első költözés. A barátokhoz. Ugyan kisebb helyre mentünk picit mint a lakásunk, de elfértünk. Bútoraink két garázsba szétosztva, barátoknál az egyik szülő is beszállt egy garázsnyi hellyel. Még bő 2 hónap volt a suliból, szerencsére ugyanúgy gyalog mehetett minden tovább. Most a kislányom suliépülete lett közelebb, a fiamé picit messzebb. Ott 3 gyerek, nekünk 2. Nagy buli lett az egészből. Ha nem akartunk nem találkoztunk, mert két külön ház. Persze akartunk általában. Nagyon jól működött a közös élet. Végül úgy váltunk el, hogy de jó hogy ott laktunk. Előtte is összejártunk, azóta is összejárunk. A gyerekeknek pedig azt hiszem nagy ajándék volt az egész.
Így pár hónap együttélés után ismét költöztünk nyár közepén. Kissé nehezen váltak meg a régi lakók a házuktól, mai napig itt pakolásznának szerintem ha tehetnék. Persze ők se mentek messze, csak egy várossal arrébb, plusz összefutunk rendszeresen. Szó szerint, mivel a helyi futóklub tagja az egyikük ami ezen a környéken üzemel.
Így költöztünk féléven belül kétszer. De amit szerettünk volna sikerült. Nappali, konyha, külön kis szobák mindenkinek, két fürdő, nagy kocsibeálló, terasz, fent egy kis erkély, tudunk a kertben tollasozni… plusz egy csomó dolog, amit gondoltuk majd útközben kialakítunk, de eleve lett. Tetőt kell majd cserélni, úgyhogy ismét tervezni kell. Viszont ezek jó tervek, jó helyen. Azt az életet éljük, amit elgondoltunk. Azért mindig vannak ötletek, tervek, célok. Míg élünk lesznek. De ezek már itthon vannak, az otthonunkban tervezünk. Mindenhol jó, de legjobb otthon. Sokan kérdezgetik,megszoktuk e már? Nem kellett megszokni. Első pillanattól itthon voltunk. Mostmár több mint egy éve.
Ha ez nem lett volna elég a kavarodás, a két költözés közt elruccantunk másik barátokhoz Írországba két hétre. Kocsival keresztül Európán. De ez már egy másik bejegyzés témája lesz 🙂 Jön abból is összefoglaló, amit anno csak ígértem, de nem tettem meg.
Szép napot mindenkinek!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: