Együttalvás a gyerekkel meddig?

Egy megosztó téma. Előrebocsájtom aludtunk mi is a gyerekekkel. Ha betegek voltak, ha féltek, ha éjjel átjöttek hozzánk… Tehát az én véleményem az, ez nem egy fekete fehér téma.

Ellenben mégis, ez is egy olyan szelete az anyaságnak, amiben sokan tudni vélik mi a helyes. Nekem eleve az fura, hogy miért az anyaság szelete? Hiszen még manapság is, az esetek többségében nem egyedül vállalják a nők a gyereküket. Tehát ez a kérdés az apákra ugyanúgy hatással van, mint ránk anyákra.

És itt a bibi. Minap olvastam újra egy cikket. Anyuka titka, 5 éves kislányával (aki szívbeteg) együttalszik. Elsőre nem értettem miért titok? Hiszen én a házban/lakásban vannak ágyak és mindenki alszik ahol akar rendszerben nőttem fel pl nagyszüleimnél. Nagyapám volt az egyetlen aki nagyon ragaszkodott az ágyához, de mi többiek vándoroltunk. Szóval a mindenki egy hálószobában alszik-tól, a mindenki külön szobában-ig mindenféle rendszerben aludtam már gyerekkoromban. Viszont míg a szüleim egy pár voltak, ő mindig együtt aludtak. Volt hogy mi is ottaludtunk velük, de egy biztos, ők egykupacban voltak. Lehet nekem ezért fura, hogy a gyerekem és énben, hol van az apa.

Nekem fura, hogy szűnik meg valakinek a szüléssel az igénye a párjára. Még akkor is, ha beteg a gyerek. Értem a fáradtságot,  hogy a betegre gondol az ember minden pillanatában sokszor. De ebben miért nem segíthet az apa? Miért van kizárva az egészből? Most nem arról az estről beszélek, amikor az apa elhagyja a családot, vagy önként kivonul. Hanem a lett egy babánk, aztán hirtelen, csak ő van. nekem , nekünk így jó kettőnknek. És hirtelen megint csak kettőnk lesz, csak ez már nem a férfi nő, hanem csak a gyerek-anya kettős. Én nem látom ebben, a folyamatos elválást, ami bizony a szüléssel megkezdődik. A folyamatos apró önállóvá válás lépéseit. És legfőképp nem látom ebben a férfi helyét. Akkor mi volt az ő szerepe? Ennyi? Közreműködni az új kettős létrehozásában? A mór megtette kötelességét, a mór mehet…

Ráadásul ez az új kettős, nem enged be senki mást. picinek csak a testvér lehetőségét veszti el egyből, sőt barátok, unokatesók is már más sík lesz, nem alakulnak úgy közeli kapcsolatok. Sokszor kizárva nagyszülők, mindenki. 5 évesen még nem feltűnő a különbség. De telik az idő, és a hiányzó apró elszakadós önálló élmények nem jönnek vissza. egyre inkább közeli szimbiózis alakul. Kettős, egy olyan kettős, ami pedig az elszakadásról szól, bármennyire fáj.

Más az, ha gyerekünk átmászik az ágyba, ma jó lenne itt kucorodni. Vagy ma aludjunk el együtt, olvassunk mesét, később nézzünk egy filmet. És más az, hogy így alszunk és pont. Ráadásul mert nekünk jó. De hogy mondja el egy kisgyerek, hogy mi a jó, akinek sose volt lehetősége mást kipróbálni? És itt megint itt az apák felelőssége is. Hogy mondhatnak le a párjukról? Hogy vonulhatnak ki, hát ez van, ő az anya vállrándítással? Tudva ez az egész szinte biztosan külön utakra visz. Hiszen avval nem fognak tudni versenyre szállni, hogy a nő a testében hordta hónapokig a gyermekét. Ez tényleg egy különleges kötelék. De az apát meg ő választotta. Általában azért nem egy két nap alatt. Nekik pedig közös múltjuk van, és az, hogy együtt akartak létrehozni egy új életet. Bevallom én nem értem, hogy lehet ezt eldobni.

Nyilván, vagy egy másik oldal, amit én két gyerekkel,  és kitartó szerelemmel a választottam iránt nem látok. Egy másik oldal, egy sokkal szorosabb kötelék, amiben sokkal inkább fizikailag is része az embernek a gyermeke. Én folyamatosan igyekszem szabaddá tenni mindannyiunk. Nekik is megtanítani, én is elengedni őket. Hiszen már a szülés is egy elengedés. Aztán elkezdenek mászni, járni, szaladni, mennek oviba, suliba, közben jönnek barátok, alakul külön életük. Ami az övék, nem az enyém. De ezt én gy gondolom meg kell tanítanom nekik, hogy nem vagyunk egyek. Támasz vagyok, nem a részük. És van apjuk is, aki szintén támasz. És akár mellettük is tud aludni, ha betegek.

Mert ne felejtkezzünk meg az apákról se. Sokan akarnak apák lenni, csak végül nem lesz rá lehetőségük. Pedig született gyerekük.