A szülő “hibája”

“Az „államosítástól” és az iskolai tanszabadság felszámolásától egyenes út vezetett a kötelező Pedagógus Karig, a megalázó értékelési rendszerig (PÖCS) és a szoknyahosszt is előíró etikai kódexig. Az utóbbi lépések a pedagógusok többségének már nem tetszik, de tiltakozni miattuk az előbbiek csendes tudomásulvétele miatt nem tud.”  (forrás: HVG)

Tudjátok ennek , ha kimondva a dolgokat nézzük, az az olvasata:

“Amíg nem közvetlen rólam van szó, nem érdekel. Nem érdekel a munkahelyem, a diákok, mert csak kényszer, én hazamegyek, leteszem, nem bánt. De amint közvetlen rólam van szó felháborodok. “

És én erről beszélek. MINDEN onnan ered, hogy nincs ez társadalom szakmai, és szülő szinten se rendben a fejekben, hogy mi a funkciója az iskolának. Hogy az iskola a gyerekekért van!!! A jövőnkért. Hogy a tanár az nem hatalomgyakorló, mint amiért bizony 5 ből 3 an mennek a pályára, hanem SEGÍTŐ szakma. Hogy szülőnek lenni nem az, hogy kaptunk egy eszközt a gyerekkel az elfuserált dolgainkhoz, hanem egy vendéget kaptunk, aki külön egyéniség, és saját jövője van.

Szóval igen összetett kérdés mint a cikk írja. De nem a félelem itt a kulcs szerintem, vannak akik nem félünk. De amíg ezek a dolgok nincsenek a helyén a fejekben, addig széllel szemben pisálunk. Max rendben van a lelki békénk, nem görcsölünk feleslegesen dolgokon, de attól még az egészben  nincs igazi változás, mert az apró dolgok nem láthatóak  csak sok sok év múlva mikor összeadódnak.

Ráadásul a hol voltak a szülők: megmondom. A legtöbb helyen közvetlen a gyereken csattan , bármit tesz vagy mond a szülő. Simán nyomnak papírokat olyan gyerekekre is, akiknek semmi gondjuk, csak a szüleik nem felelnek meg. Simán alsóban már leírják a csemetét, és elveszik az életkedvét, mert  szülő megszólalt. A szülő nem évente kétszer találkozik egy klikkes óralátogatással és azt csinál amit akar. Ő naponta szembesül a hatalomgyakorlás közvetlen eszközeivel.  A tanár olyan szinten iskolássá próbálja sok helyen tenni , hogy az a kisiskolás szerepbe kényszerítve retteg. Mert ennyit szívott magába csak a pszichológián a képzésben a tanári többség: tekintényelv, és megfélelmlítés.

És elmondanám, hogy az egész végére odatenni, hogy hol volt a szülő, vicces. Nem a szülő van ott mindennap, nem az ő munkahelye, szoknyahossza, hivatása. A szülő ezeket a saját munkahelyén futja le. Külső erők sose hoznak lényegi változást, max káoszt háborút, ha hirtelen támadnak. Megújulni belülről lehet.

A mindenben a szülőre mutogatni állandóan a szakma által olyan, mint amikor a kövér ember mutogat a fittnesskazettára: de hát én nézem hogy más mozog, miért nem fogyok egy dekát sem? A kazetta rossz…

Én olyan szülő vagyok, aki mások gyerekeiért is megszólal. Az egész osztályért, az egész környezetéért. Sose várom, hogy más változzon, meg majd történik, a tettekben hiszek. De nem én vagyok ott órán, és nem én tanítok. Innentől köszönöm szépen a rámvaló mutogatást, hogy valaki személyes nyomorúságáért és munkakörülményeiért én lennék a felelős. Sokmindenért felelős vagyok, de mások tehetetlensége nem az én bűnöm.

Egy szülő.