A fiammal pár tanáron már átrágtuk magunk, a következő konklúziókat hallottuk:
” Azért magából is lett valami, majd a gyerek is kinövi magát.”
” Azért nem megy a gyereknek minden ötösre, mert maga nem képes helyesen értelmezni a kiadott feladatot, legalább ne terjessze a többi szülő közt!”
“Ezt ennyi idős korban még nem kell tudni, felsőben majd jó lesz, kérem magolják be jobban az anyagot.”
” Jéé, tényleg kezeli az elsős az arányokat, a negatív számokat! Akkor mégiscsak van számfogalma, elnézést, megnéztem.”
“Kedves apuka, nekem nem feladatom mindenki szorgalmiját átnézni, csak kiadnom kell a papírt, nem jár rá a jutalom.”
“Hármas lett most a szövegértés dolgozata, de ne izguljon, érti a szöveget, csak az volt a gond, hogy saját szavaival fogalmazta meg a választ. Ezt majd csak negyedik osztály második félévében lehet leghamarabb.”
” Kérem nevelje meg otthon a gyereket, mert nem értett velem egyet órán. A többiek előtt vitába szállt velem a kérdéseivel.”
Ez az utolsó volt a legjobb.. Ezen az aktuális suli igazgatója konkrétan elröhögte magát, és közölte a tanárral, hogy ez nem így van: a suliban neki kell dolgoznia és kezelni az érdeklődő gyerekek kérdéseit.
Ezek a fiamhoz kapcsolódnak. De van egy gyűjtés anno tesómmal kapcsolatban is, anno velem kapcsolatban is. Mindenhol komoly problémát okozott, hogy kérdezünk, megfigyelünk, alkalmazunk. Kicsit azért sírvaröhögős, hogy eltelt 30 év, és ugyanezeket ítélik problémának a gyerekeknél. Nyilván találkoztam kivételekkel, és azon vagyok, hogy a gyerekeim is megtalálják azokat az embereket akiktől tudást kapnak. Tiszteljék őket, ahogy ők is tisztelik a munkájukat és a gyerekeket. Mert tiszteletet is attól tudnak csak tanulni, aki maga is tud tisztelni másokat.
Persze van aki követeli a tiszteletet, neki az jár alapon.
” Idefigyeljen anyuka, én 30 éve tanítok! ” … Erre csak elmosolyodtam és közöltem: “Én 20. Egyéb érv?” Valahogy bennfagyott a szó.
“A gyerekkel semmi gond, maga nem dolgozik a kezem alá megfelelően. Nem tudok önnel együtt dolgozni! ” … Itt megkérdeztem:” Ön a főnököm? Azt hittem a gyerekem tanítója.” Teszem ezt úgy, hogy effektiv nem volt köztünk igazából nagy kapcsolat. Bár tény, én nyomtattam ki az órarendeket és vittem be az éves fénymásolópapír mennyiséget is. Hacsak nem ezt rontottam el valahol ?
Teszem hozzá a fiam másodikos még csak. Viszi tovább a tanárfogyasztó családi hagyományt. De hátha a lányom jövőre megtöri, ha igen, ő lenne a második három generáción belül aki egy suliban járta ki az általánost (amennyire tudom, anyukámnak is sikerült egy suliban kijárni). De vigasztalhat minket: jól kinőtte magát mindenki 🙂 Nem is panaszkodunk felnőttként, valahogy a helyünkön vagyunk. De azért párszor rácsodálkozom, hogy mind a gyerek, mind a szülő mintha zavaró tényező lenne a rendszerben. Naívan úgy gondolom, az iskola van a gyerekekért, nem a gyerekek az iskoláért.
Jajj, egy mondatot kihagytam, de ezt nem is a fiamra mondták:
” A mai gyerekek már nem olyan okosak mint régen!”
Ezt hallom a legtöbbször, amikor mint “kollégának” panaszkodnak. Erre csak nemes egyszerűséggel vissza szoktam kérdezni hogy : ” A tied se? ” Videózni kéne az arcokat meg a habogásokat és magyarázkodásokat utána, hogy nem úgy gondolták mégsem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: