Mert mindig van izgulni való. Igyekszem csendben befele stresszelni. Illetve a “szerencsés” barátaim nyaggatom. Mivel többségük szintén szülő, akik meg nem azok empatikusak, így vígasztalnak szorgosan.
Gyerekként, fiatal felnőttként, annyira nem voltam stresszes típus. Én tudom mit tudok, amit meg nem, hát valahogy minden megoldható általában. Ami mégse, azon meg mit izguljak. Evvel a mentalitással, és némi (sokak szerint túlzott) önbizalommal teljesen jól boldogultam.
No de nem oda Buda! Az remek, hogy az ember elvan nagy magányában, amíg magányos. Aztán jön valaki, akivel közösen úgy gondolja, milyen jó is az, ha továbbörökítjük magunk keverékét, és családalapításba vágnak. Mi is ezt tettük a férjemmel. Terhesen még laza volt. Igen terhesen. Az áldott állapot, és a csodálatos kismamaság, várakozás.. hát fene tudja, én szülés előtti utolsó napokig dolgoztam. Persze vigyáztam magamra, meg mentem vizsgálatokra, választottam dokit, egészségesen ettem (mondjuk azt amúgy is ), De nem volt időm beleolvadni a jajj kismama vagyok érzésbe. Mondjuk nem is terveztem soha.
Persze voltak babás hülyeségeim. De mindenben hallgattam a megérzéseimre, és bejött. Az összes. Aznap született, amikor megbeszéltük (spontán), már vizsgálat előtt mondtam, hogy ne csak lányneveket nézzünk, mert háááttt… 🙂 És a terhesség elején kegyetlen volt a munka, mert alvókor jött rám. Hát dolgozni, és aludni egyszerre nem tudok. Azóta állítólag szuper lettem, mert az anyák a legenda szerint azok, de nekem most se megy ez a “szuperség”. Se több kezem nem nőtt, se többet nem bírok, se nem lényegültem át valami szent csodává. Csak teszem a dolgom, mint előtte. Most már a dolgom a gyerekek is.
Anyaként egyetlen olyan plusz érzésem lett, ami addig nem volt jellemző. A hihetetlen izgulni tudás. Egyszerűen ne voltam nagy izgulós. Most amikor nincs a közelemben senki, úgy tudok izgulni, hogy vérnyomás eltűnik, remeg a kezem, összevissza jár az agyam.. És tök értelmetlen dolgok miatt. Most például azon izgulok, hogy nemsoká itt a sulis beíratás, a kisebb is megy suliba, rendben legyen minden. Mert a naggyal kissé melléfogtunk elsőre. Így a kicsivel eleve nem körzetes suliba megyünk. Visszük a nagy után. De csak akkor biztos minden, ha megkapjuk a határozatot, hogy odamehet, és az osztálynévsort meg az osztályfőnök nevét. Még pár hét. Nem jó most kicsit se egyedül lenni, mert egyből kitör rajtam a frász.
Fogalmam sincs aki izgulós pluszba, az hogy csinálja. Hiszen annyi minden nem rajtunk múlik. A saját életünkben amit elintézünk egy vállvonással, az ha másért tartozunk felelősséggel nem így megy. Hát stresszes anyának lenni. De ha megint neki kéne vágni, újra nekivágnék. Ésszerű magyarázatom nincs is, hiszen én egyedül is teljesen jól voltam. Sőt szerettem. Sőt úgy érzem, úgy is egész voltam. És így is egész vagyok. De amíg élünk, azt hiszem izgulunk a gyerekeinkért. Csendben befelé. Hogy ha kérik, ott legyünk, de amúgy önállóságukat tiszteletben tartva.
Kéne valami klub, ahol nem elvárás a szent anyaság. ahol viccet csinálhatnánk a stresszből, oldva azt. Ahol bármin, szabad izgulni, és bármire szabad legyinteni. Sok nevetéssel, ha úgy alakul, időnként sírással. Hogy mindenki lássa, sokszor a semmin izgul igazából, és egy nagy sóhajjal átléphessen rajta.
Valahogy így állok én ehhez. Izgulósan. Ez az igazi holdotiglan: szülőnek lenni. De ahogy Mamám mondta volt: nyugi, valahogy úgyis lesz, olyan még nem volt, hogy sehogyse legyen . Hát ez a kedvenc mondásom, ha túlizgulok valamit. Aztán eljön az idő amikor kiderül mi van, és elmúlik az egész. Jöhet a következő stressz.
Szép éjszakát mindenkinek!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: