Iskolaérettség: megfelelni kötelező?

Ismét közeledik a tavasz, az ovikban sorra születnek az ítéletek: érett, nem érett. Megfelel, nem felel meg.  De minek is kell megfelelni? Mit lát ebből egy szülő?

Nem akarom most felsorolni az iskolaérettség feltételeit. Számos lista, ajánlás van rá a neten is elérhető formában. Ködösebbnél ködösebbek, elnagyolt általánosítások. Hibát keresőek. Amivel el is értünk az iskolarendszerünk, úgy általában az oktatási rendszerünk egyik fő rákfenéjéhez: hibát keres. És persze talál is. Mindenkiben. hiszen tökéletes ember, gyerek nincs. Mindannyiunknak, és a gyerekeinknek is vannak erősségei, gyengeségei. Ki ebben jobb, ki abban. Amire a rendszer egyáltalán nem kíváncsi. Mert az a kérdés, ki miben rosszabb. És erre kegyetlenül lecsap. Papíroz, ítél, megbélyegez.

Viszont meg kell felelni. Bármi áron, hiszen az iskola kötelező. Persze csak a “vizsgák” kötelezőek igazából, de  mivel maguk a vizsgák is, NAT ide vagy oda, ellenőrizhetetlen káoszban vannak, hol mi kéne, így suli nélkül elég nehézkes a felkészülés az átlagszülőknek. Tehát marad a suli.

Innentől pedig indul a dilemma, hány évesen, hová, egyáltalán sokszor minek? Mi lesz ovi után. Jönnek az óvodai felmérések, feladatlapok! logopédus max 20 percben… Aztán születik egy ítélet: ilyen vagy olyan a gyerek. Persze tapasztalt szülők csak legyintenek az egészre. Hiszen hogy lehetne pl 20 percben felmérni egy gyerek beszédét? Vagy mert egy kör nem lett tökéletes, hogy akkor milyen a finommotorika? Ami persze a magyar rendszerben amúgy is mindegy. Mert a kéztőcsontok… ez külön megérne egy misét. Sok gyerek erről mit sem tudva vígan tanul már 5 évesen írni. Sok meg még 10 évesen is utál, inkább pötyög a gépen.

Számtalan dolog van, ami egyszerűen átláthatatlan. “Szakemberek” akik amúgy eladdig sose látták a gyereket,  beszélgetés, megismerés nuku, próbálnak objektív felmérni felmérhetetlen dolgokat. Próbálnak keretet húzni a bekeretezhetetlen sokféleségre. Az egészben a legszebb, hogy két ugyanazon a területen dolgozó ember simán mond egymásnak teljesen ellentmondó szakvéleményt. Aztán mindenki hisz akinek akar.

Az biztos, az iskolaérett gyerek tekintélytisztelő. Ez egy nagyon fontos pont és elvárás. Tisztelni kell csak azért másokat mert mások azt mondták. Mindegy milyen, mindegy ismeri e. Ez a gyereknek nem jár. Ismeretlen embert tisztelni kell és kész.

Az iskolaérett gyerek utasításra végrehajt feladatokat. Nem kérdőjelez, nem érdeklődik, amit kérnek tőle végrehajtja. Igen, ez tényleg cseppet idomításszagú. Körülbelül kutyaiskola szintű. De ez van.

Az iskolaérett gyerek egyhelyben nyugton ül. Ezen nincs is mit szépíteni. Sokan felnőttként se tudjuk ezt teljesíteni, akkor pláne nem, ha valami unalmas, nem interaktív, vagy egyltalán nem passzol az érdeklődési körünkbe. De mi felnőttek már megtehetjük, hogy azt mondjuk, tessék kérem érdekesebben. Tessék nekem valóan elmondani. Vagy felállunk. Egy gyerek ezt nem teheti meg: kap amit kap max megtanul nyitott szemmel aludni.

A többi mind apróság. Mert ugye hogyan kell tudnia egy 5-6-7 évesnek? Mihez mérten? Egy tehetséges 6 éves jobban rajzol mint egy  tehetségtelen felnőtt.  Vagy hogy kell tudnia a bukfencezést? Előre, hátra? Sokan sose tudták.  Mennyire kell tudni egyensúlyozni? Elég ha valaki tud bicajozni rollerezni, vagy kell tudni szépen korcsolyázni is? És lehetne sorolni napestig az elvárásokat. Aminek egy kis elsős meg kell feleljen. De tegyük  a kezünk mi felnőttek a szívünkre, mi ebben megfelelünk a tökéletesnek?

Az iskola elvárja a programozható ellenben mindenben ügyes gyerekeket. Mert így egyszerűbb. Csakhogy ez nem oktatás, ez idomítás. Az egészben pedig elveszik a tehetség, az egyéniség, a sokszínűség. Legfőképp pedig az, hogy az iskola lenne a gyerekekért.  Most valahogy az iskola mondja meg milyen legyen a gyerek, milyenné nevelje a család. Majd számonkéri ezt sok éven keresztül. Valahol elcsúszott az egész. Nem a számonkérésről kéne szóljon, hanem a tanításról. De majd tán egyszer felnő a mi társadalmunk is ehhez. Majd. Egyszer.