És elkezdődött az idei téli szünet. Iskolásként nem voltak ennyire fontosak a szünetek. De szülőként, elképzelhetetlenül fontossá váltak. Várom mint a megváltást a tanításmentes napokat.
Az egészből látszik, hogy szülőként sokkal nehezebb. Vagyis nem tudom, ki hogy van vele, nekem nehezebb. Diákként az ember könnyen beveszi a “leszarom tablettát”, főleg ha nem érzi nehéznek a sulit és kis erőfeszítéssel is jönnek a jójegyek. Ha becsúszik egy egy rossz, majd a következő úgyis jó lesz alapon. Na ez az ami szülőként nehéz. Diákként rajtunk múlt az egész. És én pl tudtam, hogy kb mit akarok, meg amúgy is annyira másrugóra járt mindig az agyam mint a többségé, hogy tökmindegy volt bárki véleménye, a család értett, meg a barátok, és kész. Mondjuk ez a mai napig így van, Anyum egyedül a kakukktojás a szűk környezetemben. De ő az egész családban az.
Szülőként viszont nem így megy. Akkora nyomást pakol az iskolarendszer a szülőkre, hogy ihaj. Mindenért a szülőt veszik elő. Persze ha a gyerek jójegyet kap, vagy valamiben jó, az viszont egyből az iskola sikere. Ugye? Kicsit visszás. Másfél év alatt én szülőként már kaptam feketepontot, kioktatást, lesajnálást.. többször odáig jutott a dolog, hogy minden elvem ellenére, el kellett mondjam mivel foglalkozom. Mert akkor egyből változik a hangszin. Nem kell nagyra gondolni, csak a matematikához van közöm, de ez pont elég ahhoz, hogy többen visszavegyenek a nagy mellényből, vagy a szülőnek fogalma se lehet dologból. A matekhoz kapcsolódik egy olyan fajta pozitív előítélet, hogy több esze van az embernek jóval mint az átlag. De borzasztó látni, hogy előítéletek döntenek egy alsó tagozatban sokszor a gyerekekről.
Szóval küzdünk a monoton leckével.. igen én is, mert szinte egyáltalán nem viselem el a monotóniát. Viszont ugye a szülőt veszik elő, ha nincs lecke. 
Körbekérdeztem jópár helyen.. hát úgy oldják meg, hogy a lecke min felét a szülők írják alsóban!! Egy tanító ismerős egyenesen közölte, hogy tényleg nem tudtam, hogy ez nekem szól? Tanuljam meg a gyerek írását, számait, és csináljam meg helyette mint minden jó szülő. Hát én nem vagyok jó szülő, nálunk egyedül írja a gyerek a leckét, kérdezhet, de ő írja. Ez is egy visszásság. Mert elmagyarázták, egyedüli leckeírás leghamarabb negyediktől várható el, addig együtt kell! Magamban ilyenkor azt gondolom, na menjenek a fenébe, nem én vagyok a sulis… De közben pedig az iskolában mindent tökegyedül kell, ott kiadott feladatnál ne kérdezzenek közbe, teljesen önálló munka az elvárt. Cseppet ellentmondásos a dolog. Hiába a jó dolgozatok, kapja az irgum-burgumot a szülő a lecke miatt.
Persze így másodikra már pár “csalásba” belejöttünk. Erre nagyon hamar megtanít a suli. A tudásból nem engedek. Azt észrevettem, hogy azért a tényleges tudást igazából itthon szedi fel a gyerek. Nem csak az enyém, mindenkié. Akinek nem széleslátókörű a családja, nem olvasott, nem utazik, nem művelődik, nem engedik a számítógéphez a gyereket, az a gyerek bizony már alsóban menthetetlen elkezd lemaradni. Szóval első csalás, ha tudom pl, hogy az erdőről tanulnak, akkor nem a száraz környezetkönyvet magoltatom be, hanem irány sétálni, és beszélgetünk beszélgetünk. melyik fa mekkora, milyen a termése, milyen állat lakik rajta, mi 
táplálkozik belőle s ezer dolog. Úgy megragad az egész, hogy elég aztán az órai vázlatdiktátlás, simán meg fogja írni a dogát a gyerek. Persze ez csak akkor kivitelezhető, ha arra a kérdésre, hogy otthon megtanultátok, rá bírja vágni, hogy persze hogy meg. Arról mélyen hallgatni kell, hogy a könyvet esetleg ki se nyitotta. Vagy megismerni a tanár ellenőrzési stílusát, lehet tudni, hogy melyik monoton tömegfeladatot lehet csak félig megcsinálni. Pl matekban, fel kell olvasni a számokat. Ha a gyerek jól számol, nem fog lebukni, hogy nem töltötte ki a harmadik tökugyanolyan feladatot otthon. Ha őt kérdezik, ott mondja meg, úgyse nézi meg a tanár, hogy tényleg be van írva. Ha jót mond sose bukik le. Vagy olvasásból, a suliban ha elolvasták otthon nyugodtan lehet olyat olvasni ami sokkal jobban érdekli. Elég ha emlékszik a sulisra. Ha szépen olvas, úgyse derül ki, hogy nem olvasta el otthon mégegyszer az egészet. Emlékezni eleve emlékszik rá.
Szóval vannak trükkök. De erről még olyan sokszor, mintha a suli lopná a család idejét, és nagyon nekikeseredek. Még úgy is, hogy látom, hogy a fiam viszont pont ugyanúgy leszaromtabblettával kezeli mint én anno. Néha persze kibukik valami igazságtalanságon, vagy Nem érti ha az életben máshogy tapasztalja, akkor a suliban miért a tökellenkezője kell, de ez minden iskolásnál hamar eljön aki gondolkodik. Végül nyilván itthon biztatjuk, erősítjük rendületlen az önbizalmát. És reménykedünk, nem veri szét az iskola a “nem érdekes mit tudsz, majd mi kiderítjük hogy ezt meg ezt azért nem” mentalitással. Na ez az ami szülőként igazán nehéz. Tudni, hogy így van, nem tökéletes senki, igen a gyerekünk se az. Viszont tudni, hogy vannak erősségei, van tehetsége, és látni, hogy a tehetségét elintézik avval, hogy “ebben szuper vagy, de, ezt meg azt miért nem tudod ugyanilyen tökéletesen?..” Ez íjesztő igazán. Hiszen nem tudunk más tehetséget adni a gyermekünknek, mint ami van. Ami nincs, azt is lehet fejleszteni, de olyan nem lesz, mint az akinek meg van hozzá tehetsége. És a suli azt szajkózza, ok hogy vannak dolgok amikben jó vagy, de ebben meg ebben nem vagy jó. abból is szupernek kell lenned, szülőként meg úgy gondolom, hogy abban elég elfogadhatónak lenni, a tehetségét fejlesszük a gyereknek, és az ahhoz kapcsolódó dolgokkal egészítsük ki, hogy minél sokoldalúbb lehessen. Hogy Ransburg Jenő szavaival éljek: Ne akarjunk már tiszafából jegenyét nevelni. Úgyse sikerülhet. Neveljünk egy szép erős tiszafát!
De erről a mentalitásról, különösen alsóban illik hallgatni. A sok kis, jajj kitűnő, jajj együtt tanulunk, mi kaptunk 5 öst, jajj elestünk tesiórán… Mondat között. Inkább hallgat az ember. Nekem a fiam tanul, a fiam jár suliba, ő kapja a jegyeket. Én nem akarok ismét alsós lenni. Elég volt egyszer. Vajon mikor érti meg az iskola, hogy csak a gyerek jár oda, a szülők nem? És a teljesítménykényszeres szülők mikor értik meg, hogy nem ők vannak ott, hanem a gyerekük, és fokozatosan hagyni kell felnőni őket?
Hát én próbálom kerülni a sulit. Nehéz, mert rátelepedik az emberre. Az alsó borzalmas. Nem lehet kimondani, hogy nem minden gyerek ugyanolyan jó
mindenben. Ha valaki ki meri mondani, vagy azt mondják, hogy azt hiszed a tied többet ér? Vagy azt mondják: ugyan, biztos abban is jó, miért mondod hogy nem, nem szereted a gyereked? Nem viseli a rendszer semerre a kilógást. Se felfele, se lefele. De a “normalitás” sávja, olyan keskeny, hogy inkább maradnék családilag hülye. És nem akarom, hogy belepaszírozzák az erősségeit lenyesegetve, csak a gyengeségeivel foglalkozva a normalitásba a gyerekem. Nem akarok jegenyévé metszett tiszafát. Erős tiszafát akarok, aki nélkülem is megállja a helyét majd egyedül, akárhova kerül. Nem szorul folyamatosan egy kertészre aki metszegeti, hogy jegenyének nézzen ki.
Ezért jók a szünetek. Nincs reggeli kelés, nincs trükközés, élet van, és a világ tanulása és megismerése. A tudás a fontos. De azt igen nehéz a tanórákon megszerezni. Szünetben könnyű:) És még pihenünk is közben. Soha nem imádtam így az iskolai szünetet mint most, hogy már az egyik gyerekem iskolás. Éljen a téli szünet!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: