Kinek szól a lecke: a szülőnek vagy a gyereknek?

Ezen úgy néha elgondolkodom. Illetve gondolkodtam már párszor életemben. Végeztem a környezetemben közvéleménykutatást is. (nem barátokat, hanem  gyakorlatilag bárkit megkérdeztem, mindig aki mesélt a suliról, akárhol. Szóval ismeretlen ismerősöket is, akikkel akár csak összesodort az élet)

Alsótagozatban azt válaszolta a döntő többség (majdnem mindenki) hogy a szülőnek.

Felsőben már feles az arány,

középsuliban, meg a “büdös kölke” persze hogy neki hozzáállás volt a jellemző a szülők részéről.

Elég sok szülőt megkérdeztem, ill kérdezek a mai napig, szóval nem egy két emberes a minta, korosztályonként 30 felett van mindben. És habár nem reprezentatív, de azért sokat elmond.

Akkor vegyük az alsót.. Elvégre alsóban kell megszokni mindent, az egész sulit. Azt eleve nem értem, hogy jutottak el évek alatt sokan a “szülőnek szól a lecke” álláspontról a “büdös kölök nem ír leckét” -ig… Már hogy írna, ha eleve  nem ő írta előtte?? Miért kezdené el hirtelen? hiszen abba nőtt bele, hogy a lecke a szülő gondja, ha nincs szülő nincs lecke. ha nem diktálnak, nincs lecke. Ha anya, apa, nagymama, nem kéri el ha hiányzott, nincs lecke. Hiszen a szülőnek szól.

Persze értem én a szándékot, hogy kapjon ötöst a gyerek, csak ötöst. Mert megy a verseny, hogy elsőben másodikban, harmadikban .. kitűnő, mert “olyan okos”. És sokaknál persze ez annyit jelent, hogy otthon verkli, minden feladat leellenőrizve, elmondva, folyamatosan ott ülve, szájbarágva. Mivel a dolgozatok is ugyanolyan feladatokból állnak még alsóban, így 5 ös…
Aztán persze egyszer csak a legtöbb szülő elveszti a fonalat valahol, ki melyik évfolyamon… És ott áll a gyerek vagy a fiatal, és fogalma sincs hogy kell kérdezni, mert se otthon se a suliban nem kellett. A gondolkodás, érdeklődés késsége meg végképp kiveszik. Ilyenkor gyakorlatilag, a szülő jár iskolába. Valahol mindenki tudja, hogy a teljes feladatmegoldás, az irányítás nem fog jóra vezetni.. De erősebb a versenykényszer, hogy csak 5 öst kaphat, jajj, a leckére is jár pirospont, jajj szegény lelke ne sérüljön… de igazából ilyenkor valószínűleg a szülők nem tűrik a kudarcot. Vagy csak nincs türelmük kivárni, vagy ezerszer válaszolni a kérdésre. vagy csak idejük nincs.

A másik út az elején nehezebb. Le kell nyelni, hogy  nem valószínű, hogy kitűnő lesz a gyerek. Gyakorlatilag lehetetlen hogy az legyen. Mert a sok sok éves versenyben, és kialakult rendszerben, sok házi feladat bizony eleve arra van méretezve, hogy majd a szülő, vagy valaki ott van, és elmondja. És azt számon lehet kérni. A diákon. A szülő tudását. Alsóban van aki ki is mondja,  tanító: “Anyuka/apuka, ott kell ülni a gyerek mellett, és tanulni vele!”  “Csinálni kell vele együtt a feladatot” ” A tempó számít, gyorsnak kell lenni”… Ilyenkor  aztán Lehet hazudni, ha nem akar leckét írni a szülő, vagy  oda lehet vágni, de akkor hol a tanárok tisztelete?

Én azon a véleményen vagyok, hogy gondolkodni, és tanulni kell megtanulni. Nem magolni, nem bebiflázni, lemásolni, visszamondani. Hanem érteni és használni. Ez egy nagyon rögös út. Iszonyú türelem kell hozzá. És idő. Sok idő. Nem egy két hét. És hibák tömkelege. Mert nem fog egyből rájönni mindig mindenre a gyerek akkor sem ha történetesen épp a második Einstein a csemeténk.  A tanulás tanulása is hibákkal jár. A gondolkodás útkereséssel. A felelősségvállalás avval, hogy magunk csináljuk. A felfedezés, hogy kérdezünk.  A tényleges használható tudás pedig  csak úgy ragad meg, ha használjuk amit megszereztünk. Mi magunk. Nem anya vagy apa.

És akkor, ahogy nőnek a gyerekek, mégis azt gondolja az ember, hogy de kinek szólnak ezek a feladatok?? A szülőnek vagy a gyereknek?? Mert vegyük az optimális esetet. a gyerek egyedül ír leckét amilyen hamar csak tud, mondjuk már elsőben is, és kérdez. Hiszen azt feltételezi, kérdezhet, mert kap választ, hiszen otthon van segítség, együttgondolkodás stb. És akkor a szülő avval szembesül, hogy nem ám gyakorlófeladat van eladva, hanem hoppá… a könnyűeket  tömegével letudta a tanár az órán, és feladta a csillagost… “szemtelenebb” szülők visszaküldik a gyereket avval, kérdezd meg a tanárt. Persze akkor ugyanoda jutunk: rosszjegy, nem lesz szín kitűnő.. Mert egyszerűen nem tud az lenni egyedül. Mert minden tantárgyból képtelenség. Persze lehet nyalva magolva, de akkor meg az életben üt vissza , örökké senki se jár suliba…

De  ha a kitűnőségről lemond, akkor lemond a -könnyen besétál egy két suliba- lehetőségről is. Egy részét kihúzhatja a felvételiknek. Csak olyan helyre tud menni majd akármelyik szinten, ahova a felvételi számít, és nem az iskolai jegyek. És bizony már alsóból felsőbe is van felvételi sok helyen, utána pedig kétévente lehet felvételizgetni akár. Van  tagozat, van 8 osztályos suli, van 6 osztályos, van középsuli, van főiskola, egyetem, BSC, MSC… akár 2 évente felvételizgethet valaki 10 éves korától.

Én mindig Arra jutok, max nem lesz kitűnő a gyerek. Apám is erre jutott annó. Nagyapám is.. Örökké nem tart az iskola, Az élet sokkal tovább tart majd, mint ez a maximum tizeniksz év, amikor akár magolással, és mások munkájával célt érhet. De ennek ellenére, nem tudom eldönteni, hogy az iskola kinek adja a leckét. A szülőnek vagy a gyereknek??

(Az egésznapos iskoláról persze más a véleményem, ahol nem is küldenek haza leckét. Ott az iskola felvállalja a tanítását az iskolai anyagnak, és a szülőt nem vonják be így a folyamatba. Hogy ez miben jó,  miben rossz…  a család habitusa válogatja ki mit gondol. Hogy taníttatás szempontjából a szülőnek kényelmesebb tud lenni, az tény)