Meg hogyan is oldjam meg már megint. A munka elindult, a suli is, a programok is, Evvel a lendülettel pedig a nagymama ismét lelépett. Eddig tartott a pünkösdi királyság, eső héten még nem volt, harmadikon már nincs. Negyediken se lesz. Előre kérdezte, mikor kell segítség, megbeszéltük. Na azon a héten, elutazik, de majd lesz.. amikor megvagyunk. Nem kommentelem. Nincs mit, Én vagyok a hülye, hogy elhiszem.
Így most szervezkedek. Az én munkarendem Kb állandó délután van, a férjemé is minden második héten. Nagy vész idején posztunk szorzunk épp kinek a munkáját lehet csúsztatni, vagy ki tud szabit csinálni. Én iskolaév közben gyakorlatilag nem tudok. Cserébe a nyaram mobilabb. a férjem pont fordítva. Suliidő alatt rugalmasabb némileg, nyáron nem. Igen, a nyári családi programok ad hoc jellegűek így, kihívással küzdünk idő terén. Eddig azért sikerült. De a jövő évi nyaralást már most szervezzük, hogy legyen esély rá, hogy egyszerre legyünk szabadok egy hetet.
De vissza a mába. Munka: van. Gyerekeink: vannak. Suli, ovi, zenesuli, úszás, zeneovi szintén. Szerencsére minden közel. De hiába, ha Én itthon csücsülök, és melózom, a férjem a munkahelyén tanyázik. Ráadásul a mi családunkra extrán igaz az: “Aki nem dolgozik, ne is egyék” örökbecsű bölcsesség… Szóval mikor tegnap reggel felhívott jóanyám, hogy már aznap se lesz… Nagyon gyors újratervezés indult. Tegnap már megoldódott. A ma még szervezés alatt. Mondhatnám izzanak a vonalak. Jövőhétre keddre én csináltam szünnapot, szerda csüt péntek, a férjem vett ki szabit. A hétfőn még agyalunk, honnan akasszunk le segítséget, hogy se az úszást, se a zeneovit ne kelljen lemondani. Mert aznap persze ketten kétfelé kéne menjenek.
az egészben a legfurább, hogy már valahogy belefásultam a nagymama kavarásaiba. Végülis mnem kértük sose semmire, erre vigyázunk, mert nem. a gyerekek néha kérik, aztán vagy van kedve vagy nincs. amit magától felajánl, annak örülünk. a gond mindig akkor van, amikor magától esküdözik, hogy így lesz, aztán utolsó pillanatban módosít. Ez volt most az utolsó csepp, visszaépítem a segítséget. Ismét bevesszük a bébisitt költséget a havi költségvetésbe, megkeresem akik gyakorlatilag félig szivességből vállalják. Megállapodunk ki mikor mennyiért tud beugrani, ha kell, és túlélünk. Most is mint mindig.
Amúgy a gyerekek nem teljesen önjáróak, addig ez van. Túlélésre kell játszani a hétköznapokban. Én arra figyelek, magamban, hogy ne legyek ideges. Az csak viszi az energiát. Ha jön váratlan hír, nagylevegő, mindent végiggondolni, és elindulni akár a szalmaszálnyi lehetőségen is a megoldás felé. És cselekedni, nyugodtan, higgadtan. Nem mehet a békénk rovására. Inkább fogjuk fel nagy kalandnak ezt is.
Persze azért van hogy jön a váratlan hír, és elsőre nem épp úrinő vagyok. Tegnap olyat káromkodtam amikor miután jött a hyír, hogy már délután sincs nagymama, és még utána megkérdezte, hogy – Miért, a férjed mit csinál? – … azért kijött belőlem egy – Dolgozik ***! – Épp az orvosi rendelő mellett jártam, egy szegény néni akkorát ugrott ijedtében . Itt gyorsan Kapcsoltam, hogy ejnye, bocsánatot kértem a nénitől, hogy rossz hír, elnézést, aztán jót mosolyogtunk a helyzet tragikomikumán. Én meg arra gondoltam, na vissza kell venni, mert itt infarktust okozok, a kiakadásommal másoknak.
Így nagylevegő, szuuusszzzáááá. Bármi jön,, megoldjuk. Vagy legalábbis megpróbáljuk. Mit nekünk váratlan helyzetek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: