Egy fél nagymama: áldás vagy harmadik gyerek?

Szeretjük. Jó hogy van. Mert van. Mert szereti a gyerekeket. És ők is szeretik, mert érzik ezt.

És itt jön a de… Mert számítani  azt olyan furán lehet rá, hol igen hol nem. Ez viszont nagyon rossz, és nagyon komoly rugalmasságot igényel. Mindent megígér, nem mert kérjük, hanem mert ő akarja. aztán persze jajj, mégse. Nem kell extra dolgokra gondolni. Hanem hogy akkor majd ő elviszi a gyerekeket mondjuk zeneiskolába. Majd nála gyakorolhat a nagyobb a kis előkészítős apróságokat a pianínón… na ehhez képest nemegyszer egy órával a megbeszélt előtt, jajj ő mégsem jött haza, megérthetem, oldjam meg. Olyankor csendben a hajam tépem magamban… rettentő gyorsan átvariálom a munkám, ha tudom,  kérek szívességet, türelmet, megértést… Eddig persze mindig megoldottuk.

Zsongnak a fejemben a b tervek, Csak úgy vállalok el melót, hogy elmondom, nálunk gyakori a rendkívüli helyzet bocs… És  oldom meg a lehetetlenebbnél lehetetlenebb szitukat, amit támaszt a nagymama. És ezerszer elmondom, de amikor van, akkor  a gyerekek élvezik a társaságát, nekik is, jó, a nagymamának is jó. Azt mindenki megjegyezte, hogy amióta azt mondta, na ő mégiscsak  lenne nagymama, mert még ez se volt elvárás, hogy legyen, azóta hogy kivirult.

Igen jön a kérdés, miért ő hozza el oviból a kicsit, viszi zenesuliba a nagyobbacskát… Hát mert ő ragaszkodott hozzá!! Kifejezetten bébisittes család vagyunk amúgy, mert ugye ígérgetéssel nem megyünk semmire. Viszont mindketten szülők dolgozunk, akármennyire igyekszünk, mi is fáradunk, mi is csak egy egy ember vagyunk. A munkarendünk miatt pedig a délutáni programok, csak véletlenszerűen megoldhatóak.  Így marad a segítség. Csakhogy a mi nagymamánk ekkor jön, és kikéri magának: na ne hívjunk senkit, hát ő van!! itt lakik közel, minden itt van köze, majd ő! ez tart egy két hetet, aztán elkezdődik a variálás. Hát idén 4 napot tartott az egész. Eleve csak  két éve aktív ilyen szinten, előtte csak jött ment, és közölte,  neki nincs ideje, ő él, utazik, stb. Én mindig mondtam, jól van anyu, jössz amikor jössz, jól van ez így, ha a gyerekekkel jól megvagy nincs gond.

Férjemmel még annó azt mondtuk, senkire nem sózunk semmit, amit magától vállal. Arra viszont nem vagyunk hajlandóak semelyik család felé se, hogy mi ugráljunk csak, és jelenjünk, meg, mert ők unokázni szeretnének, egyszer egyszer jobbról balról. És amikor már kettő lett, ez bővült avval, hogy két gyerek van, nem lehet csak egyet szeretgetni, hozni vinni,  vagy mindkettő, mert összenőttek nagyon hamar, vagy egyik se.

Na itt volt az a pont, ahol szerintem mindkét ágon nyeltek egyet a nagyszülők. Az egyik ág elveszett, ott ugyan nem kimondva nem tartottak a bővült létszámra igényt. Illetve csak úgy, ha mi megyünk. Vagy külön szervezünk. Ez pedig bevallom nem ment. Se nekem se a férjemnek. Fiatalok még, mobilak, jönnek mennek, vagy beleférünk néha mi is, vagy hagyjuk a fenébe.

A másik ágon viszont az lett belőle, hogy jó. Ok morgás, hogy a 20 szomszéd bezzeg egyszerre csak egy unokát vállal…. de ezeket avval leszereltük, hogy az lehet, de a mi gyerekeink nagyon tesók. És az nem segítség, hogy egyiket elviszi mondjuk játszótérre, vagy magához egy órára, a másik meg itt sír, hogy ő miért nem mehet? A tesó kell! Szóval valahogy kialakult.

Persze ha valami fontos van, hivatal, ügyvéd, barát kerekéves szülinapja… akkor vagy vittük, visszük a gyerekeket általában (igen ügyvédhez is pl..)  Vagy ha sikerül bébisittet hívunk. Mert az a biztos, az nem csak ígéret. Szerencsére  van egy két beugrónk aki tud ilyen alkalmakkor azért segíteni. Ha meg nem sikerül, megy az egész család és kész.

De hétköznapokban nem tudtunk segítséget kialakítani mióta van a fél nagymamánk. Sírvaröhögős időszakokban, mert épp nem érjük el, pedig előtte azt mondta, hívjuk ha kell ráér, jön… mi persze leszervezzük a bébisittet… És végül arra jövünk haza, hogy a két hete elérhetetlen nagymama, épp próbálja kidobni a bébisittet a lakásból. Persze bébisitt nem megy el, nyilván csak megbízható emberrel hagyjuk az aprónépet, akit ismernek szeretnek stb. De azért extra türelem kell az ilyen helyzetekhez mindenki részéről. Így állandó segítségünk már nincs, mert arra azért nincs keretünk, hogy fizetjük a nemlétező időt is, mert hol jön a nagymama hol nem. Ráadásul a nagymama személyes sértésnek veszi a külső segítséget rosszabb napjain…

Igen azért van a nagymama, mert szeretik egymást az unokákkal. ha van, mindenkinek jó. Elvárásunk már csak annyi lenne, ne tegyen keresztbe, Értse meg, hogy nem tudunk ugrani, ha neki épp hirtelen ilyen olyanja van. Nem beteg, nem rokkant, nem mozog nehezen, nem lakik mesze (egy fél utcára se). Viszont egy héten legalább háromszor rácsodálkozik, hogy nem azt jelenti az óvodából hazahozás, hogy csak hozz, hanem egész hazáig. Mert én jééé most is dolgozol?? Igen már lassan 19 éve… egyfolytában. És így nyilván nem tudok két helyen lenni. És ezt eleve tudtam, ezért volt sokáig bébisitt. Amit ő nem nagyon tűr… És választani kell, hogy hogy legyen.

Érdekes ez az egész, barátok, ismerősök mindig megállapítják, meg néha mi is, 3 gyerekünk van, és egy fél nagymamánk. Mert azért a segítség visszafele működik, visszük ha kell, intézzük ügyeit, amikor kéri, figyelünk rá. De sajnos az nem megy, hogy 5 perc múlva legyél Itt, mert meggondoltam magam. Vagy  bocs, mégis elutaztam, tudom hogy nem ezt mondtam, de ugye megoldod, mond a gyerekeknek ölelem őket… Most már nem mondom, mondja ő telefonon. Meg amúgy is megszokták a gyerekek, nagymamával kapcsolatban csak az biztos, ami megtörtént már, Csupa meglepetés az élet. Bár azt hiszem ők ezt szeretik. Mert kitör rajta olyan sokszor, hogy na jöttök, megyünk ide oda,  akkor és ott, előre bejelentés nélkül, tervezés minden nélkül, de elmennek  múzeumba, elmennek a nagybátyjukhoz, mennek  csak úgy… Szóval gyerekként én is élvezném azt hiszem.

Szülőként viszont a fél nagymama sokszor  olyan sok plusz energiát, újratervezést, a b és c terv eldobását is, és a d kiagyalását jelenti a helyzetnél fogva, hogy semmi sem kiszámítható  előre, sokszor akár még 10 perccel sem.

Hát nem tudom ki hogy van a nagymamákkal, Én bevallom visszasírom néha amikor egyik se nézett felénk. A picit azért kiszámítható hétköznapokat. Persze akkor  anno meg azért nyöszörögtem, hogy egy nagymama se néz felénk.. És nagyon sokszor eszembe jutnak az én nagymamáim. Rájuk gondolok, amiket tanítottak nekem, hogy lendültek át nehezebb helyzeteken. És hogy Én majd ismét olyan nagymama akarok lenni, igen kiszámítható, akihez bármikor jöhetnek az unokák mert van. Mondjuk ez a része most is stimmel, bármikor jöhet hozzánk barát, szeretett családtag, mert vagyok. De azért néha úgy érzem, én vagyok egyszerre a nagymama és az anya is. És elfáradok.