A családot nálunk hagyjuk. Az én családom tök ok, de messze vannak. Egy ember van közel, ő az egyetlen kakukktojás. Murphy, maximálisan. Így mi temetésen, esküvőn találkozunk a tágabb rokonsággal az én oldalamról. Akkor olyan, mintha el se váltunk volna. Gyorsan ledaráljuk, kivel épp mi van, és utána beszélgetünk mint mindig. Nincsenek titkok, nincsenek kötelező körök, nincsenek félrenézések. Egyszerű az élet. Felnőttként jöttem rá, mennyire burokban voltam ebből a szempontból a tágabb családdal.
A kicsivel nem. Anyám.. hagyjuk. Ő a kakukktojás. Amikor a végül alkoholista lett apámra azt kell mondja, jobb szülő volt, mint az anyánk.. Azt hiszem ez mindent elmond. Anyut a humora mentette meg.. De ha összejön a nagycsalád, ő maga is kimondta már, ő köztünk a kakukktojás. És hálás, hogy elfogadta mindenki (ez természetes, de ő nem egészen így gondolja.. hiszen magából indul ki), de ő kilóg közülünk. Apám nem lógott ki. De a legrosszabbat hozták ki végül egymásból. Már majdnem felnőttem, mikor tényleg beszippantotta a pia, addig viszont a föld legjobb apukája volt. Végül a pia vitte el. Nem volt fiatal se az igaz, de akkor is a pia vitte el. De a tudását átadta. Azért hiányzik, hogy nagyapáskodni csak kicsit tudott. A fiam azért emlékszik rá. Voltak jó pillanataik. A kicsi már nem nagyon.
És vannak a barátok. Akik nekünk család. Nagycsaládunk nincs, barátaink vannak. Hosszú, sokat próbált, kitartó régi barátságok. Akikkel ha nem találkozunk jódarabig is ugyanúgy ülünk, és beszélgetünk, mit előtte. Akiknek ismerjük a családját, feleség, férj, gyerekek, szülőket. Akik úgy mutatnak be a sajátjuknak, hát ő pont olyan mint a tesóm. És úgy is kezelnek. Akik ha kidőltünk, eljönnek bevásárolni akár. Akik ha kell elvisznek bárhová. Akikkel együtt utazunk. Akikkel nyáron nagyokat beszélgetünk a kertben. Akik segítenek, akik együtt nevetnek, együtt sírnak velünk. Akik ránk szólnak, hogy hahó, ezt nem kéne, akik bíztatnak, hogy hajrá, vágj bele. Akikkel bármit meg lehet beszélni, nem ítélnek. Akiknek éjfélkor is simán felveszi az embert a telefont, és ha kell rohan, akik ugyanezt megteszik értünk. Akik nem kérnek semmit, és akiktől nem kérünk semmit.
Azt hiszem ilyen egy igazi család. Ők azok. Valahogy így alakult. A család nem a vér. Megtesszük a dolgokat, mert nem kerül semmibe. Vagy mert megtehetjük, hogy mindig segítsünk egymásnak.
Most az ünnepekkor nagyon szembejött ez. Hogy itt voltak, és hogy mi is voltunk. Mindig feltölt. Persze én szerencsés vagyok, mert a vér szerinti tesóm is barát lett felnőttként. Erre neveltek minket, és ezt a mintát hoztuk. Így is lehet. Jóanyánk, meg elfogadjuk ahogy van, még ha ő is a kakukktojás:) Ő pedig elfogadja, hogy a barátok is család. Mert ő is ezt látta az apjától, anyjától. Fura , hogy ő ebből kimarad. Gyakorolni ezt nem tudja, csak elfogadni másoknál.
Sokat gondolok nagyapámra, nagymamámra. Akiknek, holtodiglan barátságai voltak. Nekünk ők családtagok voltak. Nem
Tőlük tudom felnőttként is milyen az igazi család. Gyerekkorom burka messze van, de a sors adott egy másikat. Ha kikerülök a közegből jövök rá, másoknak nem feltétlen természetes ez. Pedig így van rendjén, hogy vannak ilyen barátok. Mi meg vagyunk nekik.
Mindenkinek hosszú szép barátságokat!
